Hoki

Közös, családi programunk a két ünnep között egy Fehérvár-Vienna Capitals hokimeccs lett volna. Nem sorolom fel az okokat, hogy  végül miért nem vettük meg előre a jegyeket. A lényeg, hogy úgy döntöttünk, ráér az majd a helyszínen is. A mérkőzés este negyed 8-kor kezdődött, így délután, hogy hangolódjunk egy kicsit, magunk is elmentünk korcsolyázni. A korcsolyázás maga, meglepő módon, viszonylag eseménytelenül zajlott. Ezúttal nem tört le senkiről sem a korcsolyacipő, nem bukfenceztem fel a pályán, nem kellett a gyerekeket pisiszünet miatt kibontanom az ezer réteg ruhából és nem játszottak Dr.Alban slágereket sem. Kifelé viszont a fiam egy akkora előreszaltót mutatott be a műjégpálya meredek lépcsőjén, hogy pár percig kérdéses volt, hogy Fehérvár meccs vagy baleseti. Bár mindkettő vonzó program, végül mégiscsak a hoki mellett döntöttünk.

Több, mint egy óra volt még a kezdésig. Kiszámoltuk, hogy „jólvanazúgy” , ha ráérősen indulunk. Negyed óra alatt odaérünk, megvesszük a jegyeket és még popcornozni is bőven lesz időnk. Sajnos aznap este mégsem lett Happy end. Annyi igaz, hogy hamar odaértünk, de volt ott rajtunk kívül még 5-6 ezer ember, aki mind autóval érkezett és ugyanazt a programot tervezte aznap estére, mint mi. A kasszáknál akkora sor volt, mint az ingyenes arcfestésnél, valami családi majálison, parkolóhely pedig se közel, se távol, egy sem. Lógó orral, csalódottan értünk haza, de még akkor, melegében elhatároztuk, hogy mindegy, ha nem a Fehérvár játszik, mi akkor is elmegyünk a következő Vienna Capitals meccsre a linzi Black Wings ellen, 2 nap múlva.

Ezúttal előre  megvettük a jegyeket, két és fél órával a meccs előtt már leparkoltunk, egy órával a kezdés előtt pedig már a helyünkön ültünk.

Nem tudom említettem-e már, de a lányom és én – a fiúkkal ellentétben – még soha nem voltunk jégkorong meccsen és az ismereteim e téren egyébként is hiányosak. Három harmad, játékosok, korong, ütő, kapu, jég, Kanada, Ganxsta Zolee, ennyi biztos. A többit majd meglátjuk. Balra mellettem a családom, jobbra mellettem a B-közép egy oszlopos tagja.

Megérkeztek a játékosok és én ujjongó örömmel vettem tudomásul, hogy lám-lám nem csak én nem tudok korcsolyázni. Egy profival is előfordul ez meg az, hiszen amint becsusszantak, egymás után dőltek el a földön, mint a dominó. Picit elszomorodtam amikor felvilágosítottak, hogy nem elestek, csupán csak nyújtanak. A legjobban a kapusok tetszettek, olyanok voltak abban a cuccban, mint pár óriási Szivacstransformers. A többi, vállas játékos olyan törékenynek tűnt mellettük, mint egy csoport Barbie baba bikiniben.

A játék maga eléggé vegyes volt, a (harmadik harmadot leszámítva) kevés volt a gól és sok a bunyó. Nagyon jó volt viszont a hangulat. Külön kiemelném az egyik bírót, akiről két harmadon keresztül azt gondoltam, hogy ő a csapat kabalafigurája, de legalábbis valami artista, aki nagyon fél a korongtól, mert egyfolytában a palánk tetején ugrált.

A fiam végre olé-olézhatott, meg hőböröghetett teli torokból izzadtan, teljes extázisba esve.

A férjem örült, hogy nem a műkorcsolya VB-re cibáltam el.

A lányomnak meg igazából fogalma sem volt róla, hogy bábszinházban, Alma együttes koncerten, a Volt Fesztiválon, vagy hol vagyunk, lényeg, hogy brutál jó és hangos volt a zene és volt kaja meg pia. Teljesen magával ragadta a hangulat, őrjöngve pogózta végig az estét és örült, hogy végre ő is „meccses” lett. 

Mindannyian jól éreztük magunkat és a szomszéd B-közepem egészsége érdekében kifejezetten örültem a Capitals győzelmének. Az érzelmek teljes skálája vonult végig rajta az est folyamán. Megtanultam tőle, hogy hogyan kell fröcsögő nyállal szidni a linzi disznókat. Az arcszínét elnézve örültem, hogy jártas vagyok az újraélesztésben és megkínáltam zsepivel meg gumimacival, amikor döntetlennél nekiállt pityeregni.

Legközelebb azért megpróbálunk azért odaérni egy Fehérvár meccsre is. 🙂